Tihamér öt éves. Születési rendellenességgel él, rossz alvó. Amikor felriad egy-egy rémálomából, átjár a szülei hálószobájába, pedig ez tilos. Az Anya egyetlen fontos szabálya, hogy a szülők hálószobájába lámpaoltás után nem szabad átmenni. Apa csak annyit kér Tihamértól, hogy legyen a dolgozószobája tiltott terület. Alapvetően nincs sok szabály a családban, de ezek gyanúsan mind arra vonatkoznak, hogy Tihamérnak itt vagy ott nem kéne lennie.

Ez az elv beissza magát Tihamér természetébe. A tiltások egy idő után ledobják magukról a lényegtelen részleteket és feltárul valódi üzenetük: a “nem lenni”.

Sok évvel később egy Bojána nevű nő kezd el feljárni Tihamérhoz - megmagyarázhatatlanul, apropó nélkül - és teát főzet magának. A helyzet nem engedi meg (pedig megkívánná) hogy fölmerüljön a kérdés: de vajon miért? Ha fölmerülne, Bojána minden bizonnyal azt válaszolná, hogy azért, hogy “legyen”, mert szeretné, ha lenne. Az ő belső parancsa a “lenni”.

Tihamér harminc éves, amikor Anyja “nem lenni”-je találkozik Bojána “lenni”-jével. Bojána “lenni”-je átértelmezi a múltat, Tihamér addigi életének tapasztalatai és meggyőződése megkérdőjeleződnek. Valakinek meg kell halnia.

Tihamér úgy dönt, hogy az anyja haljon meg.
(Az Apa - mint más élethelyzetekben is - sajnálatosan jelentéktelen.)

A darab félig ébrenlétben, félig álomban játszódik, a kétféle lét a darab második felében össze is keveredik. A térben alaktalan, mérettelen, formátlan feketeségben látjuk a fekete háttérről fénnyel élesen leválasztott szereplőinket. A kis tér és a négyszereplős formátum teret enged a néző és a színészek közötti intimitásnak, miközben a fekete üresség a színpadon ezt az intimitást a végtelen térbe is emelheti. Ahogy álmainknak is vannak részletgazdagabb és részletszegényebb részei, amelyekben a helyszín kidolgozatlan, az apró részletek azonban annál hangsúlyosabbak, úgy születik meg a darab álomszerűsége a világítás által. A játéktérben csak az adott jelenet szempontjából fontos dolgok láthatóak, a nézőnek így egyszerre kevés dologra kell figyelnie, arra viszont közelről. Az előadás stílusát valahol David Lynch Mulholland Drive–ja és Lars Von Trier Dogville–je közé szeretnénk belőni. Sallangmentes színészi játék, minimalista díszlet, mindennapinak ható helyzetek, játékfilmszerűen megjelenített viszonyok és érzelmek. Az átlagosnak tűnő jelenetekben így elég néhány részletet kiemelni ahhoz, hogy rémálomként lássuk őket úgy, hogy felismerhető legyen benne a realitás prózaisága és a kiszolgáltatottság mindennapisága. A cél, hogy a színészek mintegy dokumentumfilmet játsszanak, közel a nézőkhöz, a semmiben.

Znajkay Zsófia a Filmművészeti Egyetem Televíziós műsorvezető és adásrendező szakán tanult, színházban először recepciósként dolgozott 2010-ben. A TÁP Színházhoz 2013-ban csatlakozott, anyák napi varietéműsor ötletével, ahol a performansz résztvevői bemutathatták szüleiknek, amit azok gyerekként elvártak volna tőlük, ám amit ők sosem tettek meg. Ebből az ötletből nőtte ki magát az évek során Az ölében én, a szerző első saját darabja és egyben első rendezése is.

Játsszák:
Jankovics Péter
Vasvári Emese
Piti Emőke
Laboda Kornél
Dramaturg: Faragó Zsuzsa
Látvány – Szakács Ferenc
Zene – Preiszner Miklós
Fény/hang – Bredán Máté
Írta és rendezte – Znajkay Zsófia

Támogatók: EMMI, NKA